LEÍRÁS / DESCROPTION

Vagy nem lenni.
A projekt alapját a mottóul szolgáló és jól ismert Hamlet-monológ alapgondolata adja, mely a Létezés és a Nem Létezés közötti filozófiai kérdést boncolja.

Megvédeni magam a külvilágtól
Az Ember ugyanis ma is kiszállni vágyik „tenger fájdalma ellen” és ezt a törekvését mutatja az, hogy „fegyvert ragadva véget vet” balsorsának okaként látott „nyűgeinek és nyilainak”. Ilyen nyűg és nyíl maga a Test: a nemi, faji, társadalmi, közösségi meghatározottságok, és az interakciók agresszivitása. A kor embere „levetkőzni vágyik” saját testét, húsát, és olyan „új formákat keres” melyek által kivédheti a külvilág őt érő nyilait, hogy távol tudja tartani azokat a beavatkozásokat, és ítéleteket, melyek kívülről érik. Ez az elzárkózás, ez a félelem magányhoz vezet, elszigetelődéshez.

Kiszállni a testből. Levetkőzni mindent, ami megkülönböztet másoktól. Minden jelleget, nemzetet és nemet, a bőrt, színt, húst. Mindent.

Eljutni az absztrakt végbe
Szingularitás. Az ember sosem volt annyira közel a technológia uralmához, mint most. A szingularitás gondolata is rokon a fenti törekvéssel: a fizikai, organikus, lebomló életet szervetlen, mechanikus „testekbe” igyekszik menekíteni. Az értelmet a számítógépbe, a Testet a Robotba. Az erősebb, tartósabb „soha nem bomló anyagba” a sérülékeny és esendő földi lét helyett. Az új, soha le nem bomló testnek már nem kell önmagát sem reprodukálnia, mert önmagába sűrít minden tartalmat, így ő az Utolsó Test. Ezáltal maga az a folyamat, mely a reprodukció révén a tökéletesedés felé irányul, tehát maga az evolúció, az Élet vágyik okafogyottá: A Szép Új Világ egy szervetlen magányos sivár díszletté absztrahálódik, melyben az Utolsó Létező ha kikapcsolja magát, vagy elhallgat, akkor bekövetkezik a tökéletes Nemlét, melyben semmiféle reflexióra nincs szükség, a lét szervetlen, reflektálatlan, sötét, így igazából – mivel nincs tudat ami tükrözze – maga a Nemlét.

Nem lenni. Lehet nem lenni?
A projekt ebben az állapotban indul, amikor megtörtént a fenti vágyott állapot. A Világ egy Színpaddá absztrahálódott, a Létezés alapelemeire redukálódott. A korábban milliárdnyi egyedet számláló, különleges arcokkal, jellegekkel, nemzetekkel, történetekkel, érzelmekkel felruházott emberiség EGYETLEN, eme jellegeket nélkülöző Vázzá absztrahálódott, melyet a Csontváz fejez ki legjobban, mint a Test tökéletes, minden „hússzerű” organikus elemétől megfosztott formája. Ez a „szkeleton” keresi azt az „új testet” új befoglaló formát, mely a sérülékeny és „nyűgös” hússal szemben szervetlen, transzparens, soha-le-nem-bomló, egyúttal védelmező és szingularitását legjobban kifejező. A Tökéletes Szkeleton: egy belső vázt védő külső páncél, a vágyott Nemlét tökéletes formája.

Aztán jönnek a halál álmai: „rettegésünk egy halál utáni Valamitől – a nem ismert tartomány, Melyből nem tér meg utazó”. Betekintünk most a Nemlét kulisszái mögé, ahol már csak egyetlen test maradt abból, ami egykor az Ember volt, és az Utolsó készül átadni magát a Nemlétnek.

Hat fázis: hat öltözék
Az Utolsó Váz, Ami Emberből Maradt, őt jeleníti meg a csontváz, aki az utolsó bemutatót tartja abból a végső 6 öltözékből, melyek változatai annak az exoszkeletonnak, melyben elnyeri végső formáját, mely amikor megtörténik, maga is megszűnik létezni, hogy átadja magát a Nemlétnek és bekövetkezzen az utolsó forma felöltése, a Halál végállapota, melybe immár örök vázai közül magát zárni készül. Megadni a végső választ: nem lenni.
Az „utolsó színpad” beállításai egy Nemlétnek Szentelt helyként is felfoghatóak. A „színpad” vízzel és olajjal áztatott, a környezet sötét, a nézők székei már üresek. A videóperformansz lényege, hogy a néző minél távolabb legyen a történésektől, mely történések is inkább állapotok, a maguk merevségében vannak jelen, passzív „endless loopok” egymással párhuzamosan. Ebben hat alaphelyzet, hat „fázis” vagy „állapot” rögzül.

Létezhet-e a nemlét? Feloldható-e a Paradoxon?
A Nemlétben való Létezés azonban paradoxon. Bármennyire is vágyjuk és áhítjuk, hogy a Nemlétezés nyugalma legyen a jutalmunk, az Élet körforgását nem tudjuk megállítani. Ez a projekt végső mondanivalója és üzenete, amihez rejtett jeleken és a Színjáték hátterében észrevétlenül bontakozó események révén jut el. A Természet és az Élet végső diadalát csupán a legutolsó jelenetben aratja, addig minden a „terveknek megfelelően” a Halál végső diadalaként épül fel, beteljesítve a vágyott véget, elvezetve a Végső Forma elnyeréséig és ezt követően a Végső Elmúlásig. Az elmúlás hat fázisa során ugyanis megjelennek az Életet alkotó elemek. Bár látszólag egymástól külön vannak jelen, és mindegy hátterét és kulisszáját adják a történéseknek, a Performansz kellően elmélyül, megfigyelése révén feltárul, hogy a résztvevők tudta nélkül kapcsolatba lépnek egymással, és mozgásba hozzák az Új Élet születését. A Nemlét végső formája tehát az Élet játékszere lesz: tartó edénye, ha tetszik „cserepe” a kisarjadó új életnek. A hatalmas munka és erőfeszítés végén tehát a 4 elem végső soron mégis diadalmaskodik, és áthúzza az Ember számítását.

Ikonográfia
A hatos szám, mely az Utolsó Váz előadása során vissza-visszatér nem véletlenül van jelen, hisz tulajdonképpen a látottak utalnak egy XV. századi allegóriára, a „dance macabre”-ra, amely maga is egy mára elveszett freskó alapján vált a késő középkor és a korai reneszánsz népszínművek, misztériumjátékok kedvelt témájává, tehát megannyi eltérő műfajú művészeti alkotásban jelentek meg az operától a festményen át a zeneművekig és szobrokig. Ebben a 21. századi „danse macabre”-ban korunk vizuális művészeti eszközei, a videoművészet, installáció, divatbemutató, belsőépítészet, divattervezés, formatervezés eszközei vegyülnek, színpadi és filmes és zenei eszközök egészülnek ki allegórikus installációkkal egy összművészeti kísérletté. Az egész projekt rögzítése is mozgó, tehát filmes/ színpadi formában és „stabil” formában, tehát galériai, képzőművészeti kiállítás-installációként is létrejön.
A Danse Macabre eredetileg halottakból vagy a halál megszemélyesítőjéből áll, akik az élet minden területének képviselőit idézik, hogy táncoljanak a sírig. A hat öltözék lazán megfeleltethető a Dance Macabre mellékalakjaival: Pápa , Császár, Király, Gyermek és Munkás valamint hatodikként az Asszony. Az utolsó jelenet koponyája is régi ikonográfiát idéz: Memento mori, mely emlékezteti az embereket életük törékenységére és arra, hogy mennyire hiába valóak a földi élet dicsőségei.
A Danse Macabre alapja is eredetileg irodalmi, a feljegyzések szerint egy prédikáció megfestett verziója volt, mely a párizsi Szent Ince temetőben 1424 és 1425 között készült. Mára mind az eredeti szöveg, mind az eredeti kép elveszett, de a szöveg és kép változatai, variációi tovább élnek, alapvető gondolata pedig a mai napig aktuális és örök. Az /NOT2B projekt egy komplex és összetett újra gondolása tehát ennek a régi történetnek olyan irodalmi alapokból indulva ki, mint a szintén a késő középkori allegória ihlette Hamlet-monológ, illetve azok a félelmek, vágyak és kérdések, melyek a 21. század emberét nap mint nap izgatják.

Eszter Polyak
Eszter Polyak a felszín helyett a sötétség csillogását állítja a kifutóra. Kollekciói abból a sötétségből erednek, amivel a legtöbben félünk szembenézni. A kívülállók kultúrájából táplálkozik. A Fővárosi Nagycirkusz egykori jelmeztervezőjeként a hatékony megoldások sem maradhatnak ki stílusából. Kreációiban olykor állati elemeket csempész – légytetemeket zár a műgyantagombok örökké valóságába, vagy neoncsirkelábakkal díszít szoknyákat – máskor pedig teljesen elrugaszkodik a valóságunktól, és androgün androidokat állít elénk. Az általa tervezett darabok rövidfilmekből, videóklippekből, színházi előadásokból lehetnek ismerősök. Stílusán eltörölhetetlenül érződnek az amerikai drag queen kultúra képviselőitől tanult fogások, Alexander McQueen és az alienek világa…

Az /NOT2B kollekció végleg átlépi a “divattervezés” határait, különleges modelljeivel létrehozva az egyszerre statikus és dinamikus divatbemutató/kiállítás jelenségét, mindezt újrahasznosított alapanyagokból előállítva.

A hímzés – a magyar kultúra gazdagságának jelképe -, a kristályok – a kifinomult ízlés nemzetközi elemei -, és az újrahasznosított műanyagok – a végső megoldás – egy divat utáni világban találkoznak egymással. Emberi kezek helyett a hímzést lézervágó készíti, ezernyi életet megélt, újrahasznosított műanyagból. Ennek a meglepő kombinációnak a műanyagba beleolvadó, fel-felcsillanó kristályok egy újabb dimenziót adnak, magasabb szintre emelve a találkozó anyagok és formák kapcsolatát.
A különleges térinstallációkat Alchhabi Diána tervezte.